2017. május 12., péntek

Sun-Mi Hwang: Rügy


"Kint ragyogott a nap. Az udvar szélén az akácfa telistele volt hófehér virággal Az édes illatot felkapta a szél, besurrant a ketrecbe, betöltötte Rügy szívét. Felállt, és kidugta a fejét a rácson. Csupasz, tollatlan nyakát véresre dörzsölte a drót. A levelek megint virágot tojtak! Rügy irigykedett. Ha félig lehunyta a szemét, láthatta a halványzöld leveleket, amelyek lassan kibomlottak és illatos virágokat hoztak a világra. Aznap látta először a virágzó akácfát, amikor bezárták a ketrecbe. Pár nappal később a fa ledobta a virágait, amelyek hópiheként kavarogva terítettek be mindent, és nyomukban zöld leveleket lengetett a fa. A levelek késő őszig éltek, aztán megsárgultak és halkan hullani kezdtek. Rügyet lenyűgözte a levelek ereje: ellenálltak a viharoknak és az esőnek, aztán lassan kifakultak, leváltak az ágról. Amikor tavasszal meglátta, hogy újjászülettek, frissen és zölden, magánkívül volt az izgalomtól."


   Szeretetről, anyaságról, önfeláldozásról, bátorságról és még sok egyéb, fontos dologról szól a rövidke történet, de a mindent elborító magány érzése ezek közül is kiemelkedik. Rügy, a főszereplő tyúkocska egy kontemplatív elme, egyáltalán nem buta, ahogyan azt sokan hiszik róla, folyamatosan értelmezi önmagát, a környezetét és az abban betöltött szerepét.
  Van egy nagy álma, és azt meg is valósítja, akkor is kitart, tűzön-vízen át, amikor szembesül annak minden nehézségével. Anyává szeretne válni, és azzá is válik: mert az anyaság lényege a szeretet, a feltétel nélküli, semmit sem váró és mindent odaadó. Ezzel összefüggésben a szabadságvágy is megjelenik, egyrészt a döntés szabadsága: akkor is anya lesz, ha mások nem ezt a sorsot szánják neki. Másrészt, ehhez meg kell szöknie a tanyáról, és meg kell tapasztalnia ennek a helyzetnek minden előnyét, de hátrányait is. Mert innentől kezdve egyedül kell boldogulnia, ebben egyébként nagyon ügyesnek bizonyul. Azonban ott van még a határtalan magányosság érzése, amely a tyúkólban is jelen volt, de azért ott éltek mellette más állatok, az ember pedig gondoskodott róla. 
   Amikor rálel a kikeltendő tojásra, ez a probléma megoldódni látszik, sőt egy érdekes barátság is kialakulóban egy vadkacsával.  Bár a vadkacsát elveszíti, a fióka kikel, és végre célja van létezésének. Ám a magány, mint egy mindig visszatérő (vagy mindvégig jelenlévő, csak időnként a napfényben bujkáló) esőfelhő végigkíséri az életét. A baromfiudvarban is magányos volt, de most, ebben a szeretetre épülő anya-fia kapcsolatban sem szabadulhat annak árnyékától. S ez már egzisztenciális mélységet ad a nem is olyan egyszerű tyúkocska, Rügy életének.
   Gyönyörű, költői stílusban megfogalmazott gondolatok, képiség Szabó T. Annától megszokott igényes fordításban. Mindezt Földi Andrea illusztrációi egészítik ki, amelyek szépen belesimulnak a történetbe. Azok számára, akik kezükbe veszik a könyvet, az is kiderül, hogy Rügynek nem egy, hanem két álma volt: a repülés érzését, a korlátok nélküli szabadságot megtapasztalni, s hogy ezt végső soron eléri-e vagy sem, annak eldöntése az olvasóra vár.

"Rügy. Ez a legjobb név a világon. A rügy levéllé bomlik, belekapaszkodik a napba és a szélbe, aztán lehull, szétkorhad, avarrá lesz, amiből aztán megint illatos virágok szökkennek elő. Rügy szeretett volna célt találni az életének, úgy, mint az akácfa rügyei. Ezért nevezte el magát róluk."

2017. április 27., csütörtök

Az utolsó boszorkány történetei

  Fábián Jankától még nem olvastam egyetlen regényt sem, ez a történet azonban kíváncsivá tett: a XVIII. századi Budán, Bécsben és Esztergomban kalandozhatunk, méghozzá egy valódi boszorkány társaságában. Mindez elég izgalmasan hangzott ahhoz, hogy kezembe vegyem a könyvet.



Vár (Buda)
  A hangulatteremtés, a történelmi kor megidézése igazán jól sikerült, látszik, hogy az írónő elmerült ebben  a  világban és a tanulmányainkból ismert  Habsburg-dinasztia  egy-két tagjának  emberibb arcát is megmutatta. Az más kérdés, hogy Mária Terézia renoméja ezzel nem sokat nyert, hiszen valódi hisztérikaként jelenik meg, akaratos és szeszélyes nőként, aki azonban aláveti magát férjének.

Buda (Várnegyed)
  A  kor  nyelvi eszközökkel való megidézése már nem volt ennyire sikeres, ám az is tény, hogy a XVIII. századi magyar nyelv használata nem eredményezne túlságosan olvasóbarát szöveget. Az akkori  szófordulatok alkalmazása, a kifejezésmód, mondatalkotás nagyon idegenül hatna, arról nem is beszélve, hogy szavaink egy része elavult már, más részük nem is létezett abban a korszakban. (Például a kórház nyelvújításkori összetétel, az ispotály talán jobb választás lett volna, de minden szót nem vizsgálhat nagyító alatt egy író sem, ezt belátom.) 
  A stílus egyébiránt gördülékeny, a történet egyszerű, a regény olvastatja magát, egy alapos szerkesztői munka  azért ráfért volna. Ami talán a legzavaróbb hiba, az a rengeteg ismétlés: szóismétlés a mondatokban, cselekményösszefoglaló a fejezetek elején. S bár eredetileg részletekben került az olvasók elé,   erre léteznek  finomabb megoldások. (Előre- és hátrautalások segítségével újabb információ csempészhető a mondatokba, a felidézett tartalmat mintegy kiindulópontként alkalmazva.)
  A másik nagy hiba a felkészületlenség a választott témában. A szerzőnek  ugyan nem kell járatosnak lennie a gyógyfüvek használatában, főszereplőjének, Sárosi Felíciának, a  gyógyfüves asszonynak azonban igen, s így végső soron az írónőnek is. Ennek ellenére Felícia csupán néhányat alkalmaz közülük, azok is a legismertebbekből kerülnek ki. Ráadásul, amikor elhívják Mária Terézia beteg gyermekeihez a kórházból, ahol  hadi sérülteket gyógyít, rögtönöznie kell, mert  kiderül, hogy nincsenek  kosarában  gyomor- és bélpanaszok enyhítésére alkalmas növények. (A vérhas a fronton leggyakrabban pusztító járványok egyike.) Ilyen hibát Sárosi Felícia, a füves boszorkány sohasem vétett volna, ezzel hiteltelenné vált a karakter.


Demel kávéház (Bécs)
  De logikai bakikból is akad bőven, a fülszövegtől kezdve, melyből megtudhatjuk, hogy főszereplőnk milyen kalandokba keveredik Budán: például férjével kávéházat nyit Bécsben :). Ahol természetesen németül beszélnek, de az írónő bele-belecsempészett nekünk egy-két német szót vagy mondatot a magyar szövegbe, annak ellenére, hogy a párbeszéd valószínűleg végig németül folyik ezekben a jelenetekben  (gondolom a miheztartás végett).


Esztergom (Széchenyi tér)
  Ám a szerző  nemcsak a gyógynövények világában mozog idegenül, sajnos a folklór terén is bosszantó tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot. Mert míg a latin kifejezésekkel tarkított esztergomi boszorkányper leírásánál még az ismertebb szavakat is akkurátusan magyarázattal látja el lábjegyzetben, addig a fiatal Felícia tudatlanságát megjegyzés nélkül hagyja: a lány ugyanis nem érti, hogy Borcsa, a Gellért-hegy boszorkánya miért idézi meg egyszerre a hold pogány istennőjét, és kéri egyúttal Boldogasszony segítségét.  Szerelmi varázslatért feltehetően nem Szűz Máriához fordult, a  Boldogasszony kifejezés a magyar néphitben  egy  pogány istennő  megnevezésére szolgált, még az ősi időkben, a kereszténység felvétele előtt. (Az ő alakja később elhalványult, lassan feledésbe merült, de egyes néprajzkutatók szerint nem kétséges, hogy valaha hitvilágunk fontos alakja volt.) 
 



Jean-Étienne Liotard:
A szép csokoládés lány
  Egy írónak sokkal mélyebb ismeretekkel kell rendelkeznie regényének témájában, vagy annak megírása előtt pótolnia szükséges a hiányosságokat. Ez sajnos elmaradt.  Érdekes lett  volna belepillantani  egy korabeli budai pékség vagy osztrák kávéház mindennapjaiba, de jószerével csupán annyit tudtam meg, mennyire megéri a háború alatt  kávéval nyerészkedni...


  Pedig olyan sok lehetőséget hagyott kiaknázatlanul, például Felícia alakjában, aki sok mindent átélt, megtapasztalt, többször is okos asszonyként említik, mégsem osztja meg az olvasókkal bölcsességét.
  Még akkor is, ha a mélyenszántó gondolatok nem jelentenek elvárást a szórakoztató irodalomban (ártani éppen nem ártanak), azért érdekelt volna, miként látja a világot  a főszereplő: nőként, gyógyítóként  a XVIII. században, magyar társtulajdonosként egy bécsi kávézóban osztrák férj oldalán, félig-meddig boszorkányként egy babonaságra igencsak érzékeny korszakban. 
 
 

2017. április 16., vasárnap

Néha vintage hangulatban...




Saját készítésű díszekkel kívánok mindenkinek áldott, békés húsvéti ünnepeket!

2017. április 11., kedd

Költészet és az ő napja

Ki minek gondol, az vagyok annak...

 
 
Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.
S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.
Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.
Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
 
 
/Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 127/
 
 


2017. március 6., hétfő

Eufória

  Le kell szögeznem, hogy nem Margaret Mead életrajzi regényéről van szó, mindössze a kiinduló helyzet azonos: egy lelkes, fiatal kulturális antropológusnő életébe és munkájába nyerhetünk bepillantást, abban az időszakban, amikor még gyermekcipőben járt ez a tudományág. Magánéletében és munkájában is saját útját járta, a szabályokkal nem sokat törődve. De itt véget is ér az azonosság, az a vád például, amelynek kapcsán Margaret Mead eredményeit kétségbe vonták, miszerint túlságosan elkülönülve élt az általa megfigyelni kívánt népcsoport tagjaitól, s így óhatatlanul torz képet kapott róluk, Nellre, a regény főszereplőjére egyáltalán nem jellemző. Éppen ellenkezőleg, szinte az ott élő emberek mindennapjainak részévé vált, ahogyan azt a másik főszereplő, a szintén antropológus Bankson megjegyzi.

 

Dobu pár
  Aki kalandregényre számít, az csalódni fog, mert ebben a könyvben az izgalmakat leginkább az antropológus élétforma részletes bemutatása jelenti, egyetlen incidenstől eltekintve, amelynek következményei azonban a drámai végkifejlethez vezetnek. Ám ha valakit érdekel a kulturális antropológia, az élvezettel fog elmerülni benne. Annak ellenére is, hogy a regényben fiktív népcsoportokról olvashatunk, mert az nyilvánvaló, hogy az írónő mélyreható kutatómunkát végzett. Bár a hangsúly az elmélkedéseken van, amelynek csupán apropóját jelentik azok a nem hétköznapi problémák, amelyekkel a három kutatónak szembe kell néznie, s amelyekre mindhárman különbözőképpen reagálnak, személyiségüknek megfelelően. Erre pedig a választott elbeszélésmód megfelelő lehetőséget ad, hiszen vagy Bankson interpretálásában ismerhetjük meg az eseményeket, vagy Nell naplójának részleteiből.
  Tulajdonképpen olyan ez, mintha valaki  életének egy kis ideig részesévé válnánk, de sem az előzményekről, sem a történet folytatásáról nem lennének információink. Mintha egy férfi saját beteljesületlen szerelmét mesélné el, de inkább csak önmagának, hogy utólag megpróbáljon értelmet adni a történéseknek.
A borítót díszítő szivárvány eukaliptusz

  A cím is egyaránt utalhat arra az érzésre, amely a kutatás egy adott pontján elfogja az antropológusokat, vagy bárkit, aki örömmel végzi munkáját, és értelmezhető az életünk során (szerencsés esetben több ízben) átélt eufóriára, és válik metaforájává a Nell  és Bankson között kialakult kapcsolat által betöltött szerepnek a férfi életében.
korowai népcsoport
  Egyetlen problémám volt az egésszel: Nell a regény végéhez közeledve hoz egy döntést, amely szerintem abszolút karakteridegen. Az írónő önkényesen belenyúlt a cselekménybe, azért, hogy a vége így alakuljon, még azt sem bánva, hogy ezzel erőszakot tesz rajta, mert a szereplő egészen addig jól felépített karakterétől merőben távol áll ez a magatartás, és ha valóban élő személy lenne, (ahogyan a könyv lapjain igenis az, és ezért önálló életre kelt, csak hagyni kellett volna hogy menjen a maga útján), akkor egészen biztos vagyok benne, hogy sohasem hozott volna ilyen döntést.



2017. február 9., csütörtök

Bajnokok reggelije


 Vigyázat! Ezt a reggelit nem ajánlott töményen, nagy adagokban fogyasztani, inkább apróbb falatkákban ízlelgetni. Akkor talán könnyebb értékelni a kicsit szokatlan ízvilágot, de megéri barátkoznunk vele, mert valódi ínyencséget kapunk a tányérunkra. Évekkel ezelőtt olvastam életem első könyvét Vonneguttól, az Éj anyánk akkor nagyon tetszett: különc, meghökkentő látásmódja, a humora és a mondanivalója egyaránt megfogott. Valami ehhez hasonlót vártam, de teljesen mást kaptam.

  A humor még csak-csak meg megvolt benne, az abszurd fajtából, a látásmódja sem hétköznapi, és mondanivalóban sem szűkölködik, bár kissé szájbarágósan tálalja. Annak ellenére, hogy ez utóbbi szándékosan alkalmazott stíluseszköz, mégsem tudtam annyira elmerülni a regény világában, folyamatosan kizökkentett belőle. Valahogy úgy voltam vele, mint Trout az élettel:

  "- Nem tudom magáról, komolyan beszél-e, vagy nem!-mondta a sofőr.
   - Én sem tudom addig, amíg rá nem jövök, hogy az élet komoly-e, vagy sem- mondta Trout.
   - Azt tudom hogy veszélyes, és nagyon tud fájni. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy komoly is. "

  Ez a rövid idézet  önreflexív megnyilvánulásként is értelmezhető. Tulajdonképpen a könyv az írásról, az életről való merengésnek tekinthető inkább, mintsem valódi regénynek. Erre egyébként a főhős Kilgore Trout, a jobb sorsra érdemes író alakja számos lehetőséget rejt magában, hiszen folyton újabb és újabb ötleteivel kápráztat el minket:

"Kanyarított belőle egy történetet, de aztán nem volt ideje megírni, csak amikor már öreg, nagyon öreg lett. Egy bolygóról szólt, ahol a nyelv folyton átalakult tiszta zenéve, mert az ottani lények rajonganak a jó hangzásért. A szavakból zenei hangok lesznek, a mondatokból dallamok. Közlésre már nem alkalmasak, mert senki sem tudja és senkit sem érdekel, hogy mit jelentenek."

  Cselekményszálról a szó hagyományos értelmében nem beszélhetünk (csak ha nagyon megerőltetjük magunkat), bár a posztmodern regény fogalmába ez is belefér. Egy tükröt tart elénk, egy léket, amelyen át egy másik dimenzióba juthatunk. Hogy mit látunk benne: valóságot, netán az igazságot? Ez nehéz kérdés, annál is inkább, mert főhősünknek azzal kell szembesülnie, hogy a valóságról írni felesleges, az senkit sem érdekel. Egy adott ponton viszont elhatározza, hogy csakis a valóságról szabad és kell írni, méghozzá olyan zavarba ejtő részletességgel, amilyennel csak lehetséges, mert az emberek még komolyan veszik a fantáziaszüleményeket, szó szerint értelmezik, és abból csak baj van. (A másik főszereplő rá az élő példa.) Persze ebben jó adag irónia is megnyilvánul, de az író mindenen és mindenkin - beleértve önmagát is -  ironizál, így aztán sosem lehet tudni, mit gondol komolyan. Mintha el akarna rejtőzni a hatalmas napszemüveg mögé, amelyen keresztül megmutatja nekünk ezt az abszurd és groteszk világot - a mi világunkat.
  Egy kortárs festőművész alkotása apropóján fejtegeti, a művészet értelme az,  hogy egyedi látásmóddal olyan alkotást hozzon létre, amihez még csak hasonló sem született, és amelynek célja, hogy a csontig lecsupaszított lényeget tárja az emberek elé. És ez lehet akár két narancssárga vonal zöld háttér előtt.
  Azonban mi értelme a művészetnek, ha abban a két narancssárga vonalban csupán a művész látja meg a lényeget, amit ki akart fejezni? Igaz, a magasabb művészet sosem a tömegnek szól, ám ha egy alkotást el kell magyarázni, azzal a lényege vész el: olyan, mint a vicc, akkor már nem üt akkorát, mintha mindenki maga fejtené meg.
 A másik fontos vetülete pedig a gyönyörködtetés: a művészetnek szerintem ez az egyik legfontosabb célja: hiszen ezáltal tudja azt a bizonyos lényeget a leghatékonyabban kifejezni és a közönséghez eljuttatni. A könyvbeli két narancssárga vonal esetében nem csoda, ha a katarzis elmarad...
  A lapokat egyébiránt  az író saját vicces, abszurd kis rajzocskái díszítik, amelyek szerves részét képezik a történetnek.
  Ugyanakkor ember legyen a talpán, ha ebből a káoszból ki tudja hámozni valaki, hogy Vonnegut vajon melyik oldalon teszi le a voksát, viszont ez nem is fontos. Talán egyiken sem, talán maga a káosz a lényeg. Ami azt illeti, ez a bejegyzés is elég kaotikusra sikerült, de legalább hű maradt az írás szellemiségéhez :). Elvégre:


"Teremtsenek mások rendet a káoszban! Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült."
 
  A Bajnokok reggelije kapcsán még eszembe jutott A király új ruhája című mese is, lehet, hogy senki sem meri azt kiáltani: a király bizony meztelen...

2017. január 28., szombat

Csillagom, vezess...



  Az a bizonyos három király kétezer évvel ezelőtt, a hajósok a mai napig és Tristran Thorn Falva falvából, a viktoriánus Angliában: mindannyian csillagjukat követve érkeznek meg céljukhoz.  Persze csak a végén derül ki, hogy kit hová vezérel, még az is megeshet, hogy a követendő csillag fontosabbá válik magánál a célnál: pontosan ez történik a fent megnevezett ifjú esetében, aki Neil Gaiman Csillagpor című  regényének főszereplője.


  A London közeli Falva falvát csupán egy fal választja el Tündeföldétől, de ez a fal mindössze az évnek egyetlen napján nyitott: május elsején szabad az átjárás a falusiaknak és a világ minden tájáról érkező jövevényeknek.  A kalandok akkor kezdődnek, amikor az olvasó előtt is feltárul ez a világ: Tristrannal együtt fedezhetjük fel, aki szíve hölgyének ígérvén egy bizonyos hullócsillagot, nekivág az ismeretlen veszélyeket és izgalmakat rejtegető tiltott területnek. Itt aztán  furcsábbnál furcsább alakokkal találkozik, némelyikről azt sem tudja, miféle szerzet: mint például a kalapos, szőrös, mókás kis fickó, aki nagy segítségére van útja során. 
  De akadnak itt villámvadászok is, akik felhők között repülnek hajójuk fedélzetén, bűvös üvegvirágok, amelyeknek az árát gyermekkori álmainkban mérik, gyertyafénynél bárhová eljuthatunk és olyan hétköznapi dolgokkal is találkozunk, mint az apai örökségért egymást meggyilkolni "kényszerülő" testvérek. 
 
  Tristránnak a csillag megtalálása közben megannyi veszéllyel is szembe kell néznie, egy alkalommal  útitársával gyanútlanul belesétálnak egy Hervatagosba. Mert minden mesében van  legalább egy erdő, ez azonban nem akármilyen: homályával, a színek és  alakok elrejtésével  galádul lecsalja őket az ösvényről, méghozzá azzal a céllal hogy jót falatozzon belőlük.
  Hogy ne csak gonosz fák kerüljenek a történetbe, egy hajdani szépséges nimfa, mai alakjában szépséges bükk, ifjú vándorunk segítségére siet, és levelével, na meg fontos információkkal ajándékozza meg. Tristrannak itt minden új, tehát az ismeretek aranyat érnek számára, ahogyan a régi mondókák is, mert ebben a világban, mint kiderül, varázsigeként funkcionálnak.

  Arra például hamarosan rá kell jönnie, hogy ezen a varázslatos helyen még a csillag sem egy élettelen kődarab, nem ám. És sajnálatos módon nem csupán ő szeretné megkaparintani, a Lilim pedig nem mindennapi ellenfél. Három vénséges vén asszony éldegél egy kunyhóban a rengeteg mélyén, de fekete tükrükben ott él a három gyönyörű, sudár fiatal nő egy fekete palotában, melynek udvarán a fekete vizű medencét sellő formájú szoborral díszített szökőkút táplálja. Ők a Lilim, a boszorkánykirálynő (egy személyben három): korszakok jönnek, korszakok mennek, ő azonban állandó. És egy csillag dobogó szívére van szükség, hogy a tükörben látható fiatalság életre kelve kilépjen onnan.

  Szívesen elmerültem a tündérmesében, amely azért tartalmazott csavarokat, iróniát, így felnőttek által is élvezhetővé vált, miközben megtartotta eredeti, elbűvölő-bájoló funkcióját, melynek  köszönhetően  ezek a  felnőttek újra gyermekké válhatnak néhány órára.

   A karakterek kidolgozása a meséknek megfelelően nem volt túlságosan mély, de az a néhány vonás, amellyel megrajzolták őket, tulajdonképpen elégnek is bizonyult. A háttérvilág szimbolikája telis-tele intertextuális utalásokkal a görög mitológia  nimfájától kezdve Alice Tükörországából kiragadott unikornis-oroszlán párbajon át egészen a sumér illetve héber mitológia megidézéséig.  Ennek megfelelően filozofikus gondolatokkal átitatott, és egyedi ötletekben sem szegény.
  Szerettem a humorát, és itt emelném ki a fordító munkáját, akinek sikerült a szóvicceket olyan frappánsan átültetnie magyar nyelvre, hogy az olvasó el is feledkezhet arról, hogy eredetileg nem magyar nyelven íródott könyvet olvas. Az egyik mellékszereplő konzekvensen más alakban használ egyes kifejezéseket, s így természetesen a jelentésük is megváltozik: a humornak ezt a fajtáját pedig igen nehéz egyik nyelvből a másikba átültetni, hiszen a második (vagy sokadik) jelentés nem feltétlenül azonos a két nyelvben.
  A nyelvezet már-már lírai szépségű egyes részekben, hasonlatokkal, metaforákkal, szinesztéziákkal gazdagított leírásokkal tarkított. És mivel az író bizonyította, hogy igenis birtokában van az írás képességének, ezért nem hallgathatom el, hogy voltak jelenetek, amelyek vázlatosra sikeredtek. A kalandok átélése  helyett sokszor csupán azok megemlítésére kerül sor, máskor viszont igen élvezetes elbeszélést kapunk: így még bosszantóbban kiütközik a hiányosság.
  A könyv alapján film is készült, évekkel ezelőtt, az olvasási élményt megelőzve láttam, és akkor nagyon tetszett. Tulajdonképpen ezért szavaztam bizalmat az írónak újra, az általam elsőként olvasott  regénye (A temető könyve) ugyanis hatalmas csalódást okozott.  A Csillagpor után azonban bátran belevágok a következőbe. A filmet néhány humoros jelenettel gazdagították, egy-két karakter is több  teret kapott (a villámvadászok),  és mindez egyáltalán nem vált hátrányára.