2017. augusztus 10., csütörtök

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

  Régóta szerettem volna elolvasni A szolgálólány meséje című regényt az írónőtől, de a filmsorozat készítői megelőztek, így a könyvet most elhalasztottam.  A 'szent sorrenddel' ellentétben ugyanis én először a filmet nézem meg, aztán olvasom a könyvet, ellenkező esetben annyira a könyvet keresem a filmben, hogy azt megsínyli az élmény. (Érdekes, de fordított sorrendben ez a veszély nem fenyeget az olvasási élményre nézve, kivéve ha rossz a könyv. Akkor meg úgyis mindegy.) Márpedig egy jó film megérdemli, hogy önálló alkotásként kezeljék. Viszont mindenképpen meg akartam ismerkedni Margaret Atwooddal, és a választásom erre a regényre esett. Nem bántam meg, egészen összebarátkoztunk.




  Bár a regény cselekménye négy szálon fut (szigorúan véve kettő: egy élettörténet, és abban megjelenítve egy regény, de az élettörténet leírása közben a jelenbe is belelátunk, a közbeékelt regényben pedig szintén van egy regény: igazi mis en abyme szerkezet), a történet maga egyszerű, mondhatjuk hétköznapi: egy család története, árulásokkal tarkítva. Bűn és bűnhődés, a jóvátétel megkísérlése.
  A regény az írás aktusáról is szól: miközben a főszereplő, Iris, élete alkonyán  megpróbálja rekonstruálni  a számára  legfontosabb eseményeket, óhatatlanul értelmezi, szerkeszti, újraírja azokat. Az írás és az élet párhuzamba állítása: visszanézve éppúgy megalkotjuk, újraértelmezzük életünk történetét, ahogyan az író megalkotja írását. Iris nyomot akar hagyni, bizonyítékot a létezéséről. És persze van egy nagyon konkrét célja ezzel.

  Az egész regényen átívelő szimbólumok felfejtésére nem vállalkoznék, de kiindulásként belekapaszkodhatunk a főszereplő nevébe: Iris nem csak egy szép virág, hanem a szivárvány istennője is egyben a görög mitológiában. Közvetít halandók és halhatatlanok között, elvezeti a halottak lelkét Elíziumba (Élüszion) életük végén. Oda azonban az Emlékek taván keresztül vezet az út. Ennek az útnak vág neki főszereplőnk is: hogy kit akar átkísérni, azt ki-ki eldöntheti maga.
  A görög-római mitológia mellett Avalionnal (a család birtokának neve, még a nagyszülők építették) a kelta hitvilág szimbólumai szintén megjelennek, a közbeékelt regény (melynek címe A vak bérgyilkos) fantasztikus elemei pedig a főszereplő életének eseményeire reflektálnak. És akkor még nem is említettem Coleridge Kubla Kán című versét, amelyet az egyik bál témájául választanak.

  Narrátorunk időskori verziója egyébiránt sokkal szimpatikusabb, mint fiatalkori önmaga: humorosabb, emberibb, bölcsebb.  Öniróniával veszi tudomásul testi hanyatlásának jeleit, szarkazmusa az élet minden területére kiterjed, tűpontos megfigyelései saját magára és környezetére irányulnak. A mostani és az akkori önmagára egyaránt. S mivel a szálak felfejtésével az idővel ellentétes irányban haladunk, egyre elviselhetetlenebbé, szemellenzősebbé és végtelenül önzővé válik karaktere az olvasó szeme előtt. Ítélkezni semmiképpen sem akarok felette,  hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül, ezt a javára kell írni.

  Laura Chase, a főszereplő húga a legizgalmasabb szereplő. Gyerekkorától kezdve mindent szó szerint értelmezett, Isten létezését sem kérdőjelezte meg, és az ezt bizonyító összefüggéseket megpróbálta fellelni a mindennapok legapróbb történéseiben is akár.  A környezete által furcsának bélyegzett lány nagyon is intelligens, mélyen gondolkodó volt, és mint kiderült, sokkal jobban átlátta a helyzetet, mint a nővére (egyetlen dolgot kivéve).     Furcsasága abban rejlett, hogy másokkal ellentétben ő komolyan vette az olyan fogalmakat, mint a hit, emberi tartás, segítségnyújtás - nem pedig álszent módon, mint a nagy többség. Különösnek talált kérdései a világ értelmezésére irányultak, és nem is voltak hiábavalóak: mélyebben megértette, mint a józannak tartott Iris, aki csak a felszínt kapargatta. Emberismerete eredményeit néha sajátos módon jelenítette meg: a fotókon különbözőképpen kiszínezte az embereket, annak megfelelően, hogyan vélekedett róluk. Irist például kékre, magát sárgára, sógorát és annak húgát zöldre festette.
  Margaret Atwood egy hétköznapi történetet mond el, mégis az írásmód, a bravúros narráció és az egyetemessé tágított gondolatok, melyek néha fájnak, néha továbbtöprengésre késztetnek, néha megmosolyogtatnak, de semmiképp sem hagynak hidegen: mindezek azt eredményezik, hogy kis túlzással, még a telefonkönyvet is elolvasnám az ő tolmácsolásában.
 
 

2017. június 30., péntek

Dunajcsik Mátyás: A Szemüveges Szirén


  Mi is eshetne jobban egy tikkasztóan meleg nyári napon, mint egy hűsítő tengeri kaland? Ezért választottam ezt az ígéretesnek tűnő ifjúsági regényt, de az élmény felemás lett. A szerzőnek van stílusa, rengeteg ötlete, mesélő kedve, A Szemüveges Szirén elolvasása után mégis hiányérzet maradt bennem a kihagyott lehetőségek miatt. Sajnálom, mert Dunajcsik Mátyásban lenne potenciál, de a jó végeredményhez azért más is szükséges, például egy felkészült szerkesztő, aki javítja a következetlenségeket és adott esetben visszaadja a kéziratot, mert az még nincs kész.

 
 
  Legjobban az írás kreativitása fogott meg: a főszereplő kislány, Atlanta a szeleket állatokról nevezi el, a tenger hullámzásához pedig egy-egy zeneművet társít, és ettől igen érzékletessé válik a helyszín bemutatása. Egy parányi sziget világítótornyában élni önmagában érdekesen hangzik, és ehhez jön még a különleges szivárványsirályok megmentésére irányuló expedíció, szellemhajóval és annak legénységével való találkozás teliholdas éjszakán, bálnák vonulásának megfigyelése. A probléma az, hogy ezek egy részét nem átéljük, csupán meghallgatjuk, mint egy mesét. Egy regényben azonban sokkal inkább valódi kalandokat várunk, amelybe beleélhetjük magunkat.
  A végére azért ezt is megkapjuk, csak éppen az érzelmi reakciók hiteltelenek. Egy tizenéves kislány, egyedül az óceánon, alkonyatkor a leszálló ködben találkozik egy kísértethajóval és annak utasaival: minden adott a rémisztő hangulathoz,  Atlanta viselkedése azonban igencsak hihetetlen, szinte alig ijed meg, és egyáltalán nem kételkedik abban amit lát. Így aztán az olvasó sem borzong különösebben.
  És ha egy gyerekről még feltételezzük is, hogy nem lepődik meg a legenda életre kelésén, melyik felnőtt ne kételkednék, ha nagy hirtelen beállítana a régóta halott nagypapája néhány szintén  kísértet cimborájával? Ha pedig meggyőződnek róla, hogy nem ostoba tréfáról van szó, akkor is a döbbenet, a félelem és egyéb érzelmek megjelenése erősen valószínűsíthető. De nem ebben a történetben, itt aki csak él, azonnal boldogan öleli keblére a szellemeket, és rögtön teával, süteménnyel kínálja őket. Amit azok örömmel fogadnak, szívesen fogyasztanak. :) Tudom hogy gyerekeknek szánták, de 10+  az ajánlott korosztály, ők pedig már igencsak kritikusak, és észrevesznek minden logikátlanságot.
  A stílus viszont magával ragadó, megkapó, éppen ezért nagy kár, hogy a történet kidolgozatlan maradt. Ráadásul rögtön az első bekezdésben elírást találunk, a legjobban mégis az álokoskodás bosszantott. Az egyik szereplő ugyanis azt fejtegeti, hogy az ember milyen kegyetlen tud lenni azokkal szemben, akiknek nem érti a nyelvét: véleménye szerint ez okozza az állatokkal szemben tanúsított érzéketlenséget. Ez viszont hatalmas ostobaság! Aki látott már szenvedő állatot, az tisztában van vele, hogy mennyire ki tudja fejezni az érzelmeit, fájdalmát (persze az örömét is). A nonverbális kommunikáció pedig sokkal hatékonyabban működik az emberek körében is, az érzelmek kifejezéséhez nem feltétlenül szükségesek szavak. Aki kegyetlenkedni akar, azt nem hatja meg a könyörgés, akár édes anyanyelvén, akár a szemekben, a mimikában megjelenő kín formájában érkezik hozzá az üzenet.
  Nagyon egyszerű világképet tükröz a gyerekek felé, de a világ, sajnos vagy szerencsére, nem így működik. Ehhez kapcsolódik a gyász feldolgozásának témája, amellyel nem tud mit kezdeni az író. A főszereplő kislány elvesztette az anyukáját, a történetben azonban ez csak felszínesen van jelen, semmilyen mélységet nem kapott. Akkor pedig mi szükség volt rá?  Ilyen formában egyáltalán nem segít a hasonló helyzetben lévő gyerekeknek, csupán 'díszletelemként' szolgál.
(És egy apróság a végére:
"Szerencsére a kis szigetnek ezen az oldalán szinte vízszintesen bukott alá a sziklafal a tengerbe, így egészen közel tudtunk menni hozzá."
Nem függőlegesen inkább? Nem vagyok gyakorlott tengerész, lehet, hogy tévedek, de nekem így logikusabb.)
 
  Így utólag végigolvasva kissé szőrszálhasogatónak tűnik a véleményem, mert valójában egy kellemes, délutáni szórakoztató olvasmánynak megfelel, de az igazán jó ifjúsági regényhez nekem ez kevés. Hiányzik belőle a mélység, amelytől korosztálytól függetlenül olvasható lenne. Talán azért voltam picit szigorúbb, mert az írásban látom a lehetőséget, és bosszant, hogy ezt a ziccert most kihagyták...
 

2017. május 12., péntek

Sun-Mi Hwang: Rügy


"Kint ragyogott a nap. Az udvar szélén az akácfa telistele volt hófehér virággal Az édes illatot felkapta a szél, besurrant a ketrecbe, betöltötte Rügy szívét. Felállt, és kidugta a fejét a rácson. Csupasz, tollatlan nyakát véresre dörzsölte a drót. A levelek megint virágot tojtak! Rügy irigykedett. Ha félig lehunyta a szemét, láthatta a halványzöld leveleket, amelyek lassan kibomlottak és illatos virágokat hoztak a világra. Aznap látta először a virágzó akácfát, amikor bezárták a ketrecbe. Pár nappal később a fa ledobta a virágait, amelyek hópiheként kavarogva terítettek be mindent, és nyomukban zöld leveleket lengetett a fa. A levelek késő őszig éltek, aztán megsárgultak és halkan hullani kezdtek. Rügyet lenyűgözte a levelek ereje: ellenálltak a viharoknak és az esőnek, aztán lassan kifakultak, leváltak az ágról. Amikor tavasszal meglátta, hogy újjászülettek, frissen és zölden, magánkívül volt az izgalomtól."


   Szeretetről, anyaságról, önfeláldozásról, bátorságról és még sok egyéb, fontos dologról szól a rövidke történet, de a mindent elborító magány érzése ezek közül is kiemelkedik. Rügy, a főszereplő tyúkocska egy kontemplatív elme, egyáltalán nem buta, ahogyan azt sokan hiszik róla, folyamatosan értelmezi önmagát, a környezetét és az abban betöltött szerepét.
  Van egy nagy álma, és azt meg is valósítja, akkor is kitart, tűzön-vízen át, amikor szembesül annak minden nehézségével. Anyává szeretne válni, és azzá is válik: mert az anyaság lényege a szeretet, a feltétel nélküli, semmit sem váró és mindent odaadó. Ezzel összefüggésben a szabadságvágy is megjelenik, egyrészt a döntés szabadsága: akkor is anya lesz, ha mások nem ezt a sorsot szánják neki. Másrészt, ehhez meg kell szöknie a tanyáról, és meg kell tapasztalnia ennek a helyzetnek minden előnyét, de hátrányait is. Mert innentől kezdve egyedül kell boldogulnia, ebben egyébként nagyon ügyesnek bizonyul. Azonban ott van még a határtalan magányosság érzése, amely a tyúkólban is jelen volt, de azért ott éltek mellette más állatok, az ember pedig gondoskodott róla. 
   Amikor rálel a kikeltendő tojásra, ez a probléma megoldódni látszik, sőt egy érdekes barátság is kialakulóban egy vadkacsával.  Bár a vadkacsát elveszíti, a fióka kikel, és végre célja van létezésének. Ám a magány, mint egy mindig visszatérő (vagy mindvégig jelenlévő, csak időnként a napfényben bujkáló) esőfelhő végigkíséri az életét. A baromfiudvarban is magányos volt, de most, ebben a szeretetre épülő anya-fia kapcsolatban sem szabadulhat annak árnyékától. S ez már egzisztenciális mélységet ad a nem is olyan egyszerű tyúkocska, Rügy életének.
   Gyönyörű, költői stílusban megfogalmazott gondolatok, képiség Szabó T. Annától megszokott igényes fordításban. Mindezt Földi Andrea illusztrációi egészítik ki, amelyek szépen belesimulnak a történetbe. Azok számára, akik kezükbe veszik a könyvet, az is kiderül, hogy Rügynek nem egy, hanem két álma volt: a repülés érzését, a korlátok nélküli szabadságot megtapasztalni, s hogy ezt végső soron eléri-e vagy sem, annak eldöntése az olvasóra vár.

"Rügy. Ez a legjobb név a világon. A rügy levéllé bomlik, belekapaszkodik a napba és a szélbe, aztán lehull, szétkorhad, avarrá lesz, amiből aztán megint illatos virágok szökkennek elő. Rügy szeretett volna célt találni az életének, úgy, mint az akácfa rügyei. Ezért nevezte el magát róluk."

2017. április 27., csütörtök

Az utolsó boszorkány történetei

  Fábián Jankától még nem olvastam egyetlen regényt sem, ez a történet azonban kíváncsivá tett: a XVIII. századi Budán, Bécsben és Esztergomban kalandozhatunk, méghozzá egy valódi boszorkány társaságában. Mindez elég izgalmasan hangzott ahhoz, hogy kezembe vegyem a könyvet.



Vár (Buda)
  A hangulatteremtés, a történelmi kor megidézése igazán jól sikerült, látszik, hogy az írónő elmerült ebben  a  világban és a tanulmányainkból ismert  Habsburg-dinasztia  egy-két tagjának  emberibb arcát is megmutatta. Az más kérdés, hogy Mária Terézia renoméja ezzel nem sokat nyert, hiszen valódi hisztérikaként jelenik meg, akaratos és szeszélyes nőként, aki azonban aláveti magát férjének.

Buda (Várnegyed)
  A  kor  nyelvi eszközökkel való megidézése már nem volt ennyire sikeres, ám az is tény, hogy a XVIII. századi magyar nyelv használata nem eredményezne túlságosan olvasóbarát szöveget. Az akkori  szófordulatok alkalmazása, a kifejezésmód, mondatalkotás nagyon idegenül hatna, arról nem is beszélve, hogy szavaink egy része elavult már, más részük nem is létezett abban a korszakban. (Például a kórház nyelvújításkori összetétel, az ispotály talán jobb választás lett volna, de minden szót nem vizsgálhat nagyító alatt egy író sem, ezt belátom.) 
  A stílus egyébiránt gördülékeny, a történet egyszerű, a regény olvastatja magát, egy alapos szerkesztői munka  azért ráfért volna. Ami talán a legzavaróbb hiba, az a rengeteg ismétlés: szóismétlés a mondatokban, cselekményösszefoglaló a fejezetek elején. S bár eredetileg részletekben került az olvasók elé,   erre léteznek  finomabb megoldások. (Előre- és hátrautalások segítségével újabb információ csempészhető a mondatokba, a felidézett tartalmat mintegy kiindulópontként alkalmazva.)
  A másik nagy hiba a felkészületlenség a választott témában. A szerzőnek  ugyan nem kell járatosnak lennie a gyógyfüvek használatában, főszereplőjének, Sárosi Felíciának, a  gyógyfüves asszonynak azonban igen, s így végső soron az írónőnek is. Ennek ellenére Felícia csupán néhányat alkalmaz közülük, azok is a legismertebbekből kerülnek ki. Ráadásul, amikor elhívják Mária Terézia beteg gyermekeihez a kórházból, ahol  hadi sérülteket gyógyít, rögtönöznie kell, mert  kiderül, hogy nincsenek  kosarában  gyomor- és bélpanaszok enyhítésére alkalmas növények. (A vérhas a fronton leggyakrabban pusztító járványok egyike.) Ilyen hibát Sárosi Felícia, a füves boszorkány sohasem vétett volna, ezzel hiteltelenné vált a karakter.


Demel kávéház (Bécs)
  De logikai bakikból is akad bőven, a fülszövegtől kezdve, melyből megtudhatjuk, hogy főszereplőnk milyen kalandokba keveredik Budán: például férjével kávéházat nyit Bécsben :). Ahol természetesen németül beszélnek, de az írónő bele-belecsempészett nekünk egy-két német szót vagy mondatot a magyar szövegbe, annak ellenére, hogy a párbeszéd valószínűleg végig németül folyik ezekben a jelenetekben  (gondolom a miheztartás végett).


Esztergom (Széchenyi tér)
  Ám a szerző  nemcsak a gyógynövények világában mozog idegenül, sajnos a folklór terén is bosszantó tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot. Mert míg a latin kifejezésekkel tarkított esztergomi boszorkányper leírásánál még az ismertebb szavakat is akkurátusan magyarázattal látja el lábjegyzetben, addig a fiatal Felícia tudatlanságát megjegyzés nélkül hagyja: a lány ugyanis nem érti, hogy Borcsa, a Gellért-hegy boszorkánya miért idézi meg egyszerre a hold pogány istennőjét, és kéri egyúttal Boldogasszony segítségét.  Szerelmi varázslatért feltehetően nem Szűz Máriához fordult, a  Boldogasszony kifejezés a magyar néphitben  egy  pogány istennő  megnevezésére szolgált, még az ősi időkben, a kereszténység felvétele előtt. (Az ő alakja később elhalványult, lassan feledésbe merült, de egyes néprajzkutatók szerint nem kétséges, hogy valaha hitvilágunk fontos alakja volt.) 
 



Jean-Étienne Liotard:
A szép csokoládés lány
  Egy írónak sokkal mélyebb ismeretekkel kell rendelkeznie regényének témájában, vagy annak megírása előtt pótolnia szükséges a hiányosságokat. Ez sajnos elmaradt.  Érdekes lett  volna belepillantani  egy korabeli budai pékség vagy osztrák kávéház mindennapjaiba, de jószerével csupán annyit tudtam meg, mennyire megéri a háború alatt  kávéval nyerészkedni...


  Pedig olyan sok lehetőséget hagyott kiaknázatlanul, például Felícia alakjában, aki sok mindent átélt, megtapasztalt, többször is okos asszonyként említik, mégsem osztja meg az olvasókkal bölcsességét.
  Még akkor is, ha a mélyenszántó gondolatok nem jelentenek elvárást a szórakoztató irodalomban (ártani éppen nem ártanak), azért érdekelt volna, miként látja a világot  a főszereplő: nőként, gyógyítóként  a XVIII. században, magyar társtulajdonosként egy bécsi kávézóban osztrák férj oldalán, félig-meddig boszorkányként egy babonaságra igencsak érzékeny korszakban. 
 
 

2017. április 16., vasárnap

Néha vintage hangulatban...




Saját készítésű díszekkel kívánok mindenkinek áldott, békés húsvéti ünnepeket!

2017. április 11., kedd

Költészet és az ő napja

Ki minek gondol, az vagyok annak...

 
 
Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.
S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.
Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.
Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
 
 
/Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 127/
 
 


2017. március 6., hétfő

Eufória

  Le kell szögeznem, hogy nem Margaret Mead életrajzi regényéről van szó, mindössze a kiinduló helyzet azonos: egy lelkes, fiatal kulturális antropológusnő életébe és munkájába nyerhetünk bepillantást, abban az időszakban, amikor még gyermekcipőben járt ez a tudományág. Magánéletében és munkájában is saját útját járta, a szabályokkal nem sokat törődve. De itt véget is ér az azonosság, az a vád például, amelynek kapcsán Margaret Mead eredményeit kétségbe vonták, miszerint túlságosan elkülönülve élt az általa megfigyelni kívánt népcsoport tagjaitól, s így óhatatlanul torz képet kapott róluk, Nellre, a regény főszereplőjére egyáltalán nem jellemző. Éppen ellenkezőleg, szinte az ott élő emberek mindennapjainak részévé vált, ahogyan azt a másik főszereplő, a szintén antropológus Bankson megjegyzi.

 

Dobu pár
  Aki kalandregényre számít, az csalódni fog, mert ebben a könyvben az izgalmakat leginkább az antropológus élétforma részletes bemutatása jelenti, egyetlen incidenstől eltekintve, amelynek következményei azonban a drámai végkifejlethez vezetnek. Ám ha valakit érdekel a kulturális antropológia, az élvezettel fog elmerülni benne. Annak ellenére is, hogy a regényben fiktív népcsoportokról olvashatunk, mert az nyilvánvaló, hogy az írónő mélyreható kutatómunkát végzett. Bár a hangsúly az elmélkedéseken van, amelynek csupán apropóját jelentik azok a nem hétköznapi problémák, amelyekkel a három kutatónak szembe kell néznie, s amelyekre mindhárman különbözőképpen reagálnak, személyiségüknek megfelelően. Erre pedig a választott elbeszélésmód megfelelő lehetőséget ad, hiszen vagy Bankson interpretálásában ismerhetjük meg az eseményeket, vagy Nell naplójának részleteiből.
  Tulajdonképpen olyan ez, mintha valaki  életének egy kis ideig részesévé válnánk, de sem az előzményekről, sem a történet folytatásáról nem lennének információink. Mintha egy férfi saját beteljesületlen szerelmét mesélné el, de inkább csak önmagának, hogy utólag megpróbáljon értelmet adni a történéseknek.
A borítót díszítő szivárvány eukaliptusz

  A cím is egyaránt utalhat arra az érzésre, amely a kutatás egy adott pontján elfogja az antropológusokat, vagy bárkit, aki örömmel végzi munkáját, és értelmezhető az életünk során (szerencsés esetben több ízben) átélt eufóriára, és válik metaforájává a Nell  és Bankson között kialakult kapcsolat által betöltött szerepnek a férfi életében.
korowai népcsoport
  Egyetlen problémám volt az egésszel: Nell a regény végéhez közeledve hoz egy döntést, amely szerintem abszolút karakteridegen. Az írónő önkényesen belenyúlt a cselekménybe, azért, hogy a vége így alakuljon, még azt sem bánva, hogy ezzel erőszakot tesz rajta, mert a szereplő egészen addig jól felépített karakterétől merőben távol áll ez a magatartás, és ha valóban élő személy lenne, (ahogyan a könyv lapjain igenis az, és ezért önálló életre kelt, csak hagyni kellett volna hogy menjen a maga útján), akkor egészen biztos vagyok benne, hogy sohasem hozott volna ilyen döntést.