Színes esőkről álmodom

  Ezt a költői címet (Kosztolányi után szabadon) Boldizsár Ildikó Boszorkányos mesék című alkotása érdemelte ki tőlem. :)  Kedvenc könyvekről mindig nehezebb írni: összeszedni a repdeső gondolatokat, visszafogni a szuperlatívuszokat, értelmes egésszé kovácsolni a benyomásokat. Ha annyit mondok, már háromszor volt szerencsém Amália, a szomorú boszorkány színes történeteihez, az én esetemben igen nagy szó, hiszen nem szeretek könyveket újraolvasni.

  Igen, Amália világából nehezen, fájó szívvel

távozik az ember, és vissza-vissza vágyik. Pedig ő egy szomorú boszorkány, sőt mi több, reménytelenül szerelmes. Nade kit ne vidítana fel az eső barátsága, aki valóságos esőszimfóniát és szivárványszínű cseppeket produkál a tiszteletünkre, vagy a kitüntető feladat, hogy a varázslatokat, átkokat, rontásokat jóra fordíthatjuk, végső esetben pedig még mindig ott van a pöttyösbögre-gyűjtemény!
  Amália az erdő bal sarkában éldegél, rendben tartja kunyhóját és aprócska kertjét, rendezgeti bögréit, s miután felhagyott a vándor hercegek elcsábításának hadműveletével, igyekszik jó boszorkányként viselkedni. Színes történeteket tud az erdő lakóinak életéről, erdő-mező hasznos, ám szinte feledésbe merült növényeiről, ismeri a Nap, a Hold és a csillagok titkait, feltárja előttünk a felhők mindennapjait, bebocsátást nyerünk általa a tenger mélységeibe és a madarak világának magaslataiba, de még az ember-árnyék kapcsolatról is fellebenti előttünk a fátylat.


Képek forrása:
szegedikatalin.blogspot.com

  Mesél és mesél, a színek meg csak úgy csordulnak és hömpölyögnek a szavaiból. Mert Boldizsár Ildikó remek mesélő, a népmesék erejével hatnak sorai, a lélektan mélységeiben gyógyítanak szívet-lelket. Leheletfinom szimbólumokból építkezik, ismerős elemekből mégis egyedi képsorokat vetít elénk. Meséi egyszerre archaikusak és újszerűek, könnyedén megszólítják az ifjabb és kevésbé ifjabb olvasókat egyaránt. Egytől-egyig fontos mondanivalóval rendelkeznek, a szerelem mibenlététől az identitás kérdésein át a depresszióig a témák változatos skáláját érintik, ám a didaktikusságnak még a látszatát is messzire kerülik, mert ahogyan a népmesék is, igazából egy mélyebb, képi síkon fejtik ki valódi hatásukat az olvasóra.  Csupán el kell merülni elbűvölően szép, kissé szomorkás hangulatú világukban. Azonban a humort sem kell nélkülöznünk, mindvégig jelen van, mégha időnként csak egy bágyadt félmosoly vagy önirónia formájában is, azért rendre előbújik. Amália ugyanis nemcsak szomorú, hanem bölcs is, képes önmagát kívülről szemlélni, és a végén talán meg is leli a jutalmát...  Nem akarok mindent elárulni,  mindazonáltal mégiscsak meséről van szó, a befejezéssel kapcsolatban vannak elvárásaink, de nem kell megijedni, ez sem lett habos-babos. 

   A kötetet Szegedi Katalin illusztrálta, és olyannyira ráérzett a  meséket belengő különleges atmoszférára, hogy el sem tudnám képzelni Amáliát másképp, mint az őáltala megálmodott változatban. Kép és szöveg szinte összeforrt, erős egységet alkot. Szegedi Katalinra jellemző változatos textúrák alkalmazása roppantmód illik a kissé sejtelmes, néha melankolikus történetekhez, amelyekből azonban mindvégig egyfajta sajátságos derű árad: nyugodt szemlélése a világnak, a benne zajló folyamatoknak és persze önmagunknak. A színes képek valóságos kis festmények, némelyiken szinte tapintható Amália vágyakozása. A repedező festék illúziója és a ceruzarajzok barnítása ódon bájt kölcsönöznek az egész könyvnek.

 

  Ízelítőül, mennyire színes Amália világa, akit titokban még az eső is szeret, néhány idézet a mesekönyvből:

"Ekkor az eső még különösebbet talált ki, olyasmit, amit ez idáig még soha. Nagyon szeretett volna Amáliával játszani, gondolt hát egyet, és színes cseppeket kezdett hullatni. Hol kék volt, hol zöld, hol halvány rózsaszín, majd átszíneződött barnára, lilára, még napsárgával is megpróbálkozott."

"Az éjszaka után eljött a reggel is. Fölkelni készült a Nap, megrezzent a levegő, ébredeztek a fák és a vizek. Az erdő lassan megtelt fénnyel, s a fény ébresztgetni kezdte a színeket is. De hiába jött szemét dörzsölgetve a piros, ásítozva a zöld, álomittasan a világoskék, az erdő közepét nem tudták beragyogni."

"Az erdő bal sarkában élt Amália, a szomorú boszorkány. Ő is szomorkodott olykor, de az ő szomorúsága nem volt fekete. Rosszkedvét sárgából szőtte, sírását pirosból, bánata zöldellt, keserűsége szürkére festette a házát. És valahányszor rosszkedve lett, Amáliával sárgállott az összes virág, ha sírt, még a macskák is pirossá váltak. Ha bánatos volt, zöld víz csobogott a patakban, és zöld Nap sütött az égen, zöld madarak kergetőztek a zöld felhők között. Csak a keserűség változtatott mindent szürkévé: egérszürke lett a föld, elefántszürke a nyár, sötétszürke az éjszaka."


　"Eső után az erdő is boldog. Zöldebbek a zöldek, kékebbek a kékek, sárgábbak a sárgák, és pirosabb a piros. Tisztábbak a növények, nyugodtabbak az állatok, mélyebbeket lélegzik, s gyönyörű feketébe öltözik a föld. Egy kicsit mintha a sziklák és a hegyek is nőttek volna, de lehet, hogy csak jobban kihúzzák magukat."

"– Nézzétek! Nézzétek! – ugrabugrált egy pöttyösbögre-pötty. – Piros pöttyös pöttyösbögre-pötty vagyok!
– Miért, ezt eddig nem tudtad? – kérdezte Amália.
– Tudtam, de elfelejtettem! – rikkantott a pötty, és ide-oda szaladgált a bögrék között."

"Csak Amália tudja, mit álmából felébredve megtudott, s amit rajta kívül nem is sejt senki más. Hogy ez volt a legszebb szerelem eddig a világon, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok."

Kék öböl

  Gyönyörű helyszín, érdekes karakterek, humor, gondolatok, egyéni stílus: mindez egy Nobel-díjas író tollából. De a díj valójában nem is fontos, Steinbeck anélkül is nagy író lett volna. (Sok máshoz hasonlóan, akik nem kaphatták meg.)  Művei felett egyáltalán nem járt el az idő, szórakoztatni is képesek, anélkül, hogy össze-vissza fecsegnének a semmiről.

 

  Monterey-ben (Kalifornia)  járunk, egészen pontosan a Konzervgyár utcában,  ahol az óceán közelsége biztosít megélhetést az emberek többségének. De közel sem mindenkinek: mert ebben az utcában különös alakok leltek otthonra, Doki, aki az Élet Laboratóriumában dolgozik, prostituáltak, akik, ha arra van szükség, ápolónőként teljesítenek szolgálatot beteg gyermekek mellett, és egy kisebb csavargókolónia,  melynek tagjai  elvből nem hagyják magukat beszippantani a munkás hétköznapok kilátástalan mókuskereke által.

  Szép kis gyülekezet, gondolhatnánk, azonban ez az utca mintha a valódi emberi értékeket is konzerválná, nem csupán az óceánból kifogott halakat. Nem tökéletesek a lakói, időnként veszekednek, akár tettlegességre is sor kerülhet, de összefognak a bajban, számíthatnak egymásra.
  A legfontosabb az élet szeretete, mely sugárzik a lapokról. A csavargók sem kerülik a munkát, ha pénzre van szükégük, elszegődnek dolgozni, a munkahelyet azonban  pontosan annak látják, ami: eszköznek, ahogyan a pénz is az, se több, se kevesebb, de semmiképpen sem életcél. Mert az élet valahol máshol kezdődik: a tartalommal megtöltött pillanatokban. Hogy ez  kinek mit jelent, az persze más kérdés. A Kék öböl hobóinak szabadságot,  barátokkal együtt töltött időt,  tréfákat és persze  tivornyákat is.

  Megható, ahogyan berendezkednek a rendelkezésükre bocsátott raktárhelyiségben az innen-onnan megszerzett, szedett-vedett bútorokkal: milyen kevés is elég ahhoz, hogy elégedettek legyenek.  Ám ez egyáltalán nem jelent igénytelenséget, törekednek arra, hogy széppé tegyék környezetüket, virágot ültetnek, gondosan ügyelnek lakásuk díszére, a sparheltra, és befogadnak egy kutyust is, aki a szemük fényévé válik. Az anyagi javak felhalmozásának mintegy ellenreklámját jelentik. Arra késztetnek, hogy elgondolkozz, mi az, ami számít, ami valóban számít. (Egy újabb autó, egy kacsalábon forgó palota? Tényleg ezek tesznek boldoggá?)

   A szatócsbolt vezetője ezért a maga felhalmozó, kereskedői szemléletével az ellenpontjuk, konfliktusba is keverednek egymással, főként, mert előbbiek nem mindig tisztességes úton próbálnak hozzájutni ahhoz, amit szeretnének. Bár legtöbbször rafináltak, csak végső esetben fordulnak illegális módszerekhez. De egyik karakter sem fekete-fehér, s végső soron mindegyik  szerethető  a  maga esendő módján.

  Az utca  fókuszpontja Doki, akihez bizalommal fordulnak szabadságszerető főszereplőink, ha baj van, és akit az őrületbe kergetnek időnként, de persze csupa jó szándékból, csakhogy sajnos nem minden sül el úgy, ahogyan megtervezték. Például  a  nagy békafogó hadművelet, vagy  Doki  születésnapi bulija, amiből több kára származik szegény ünnepeltnek, mint haszna, ő azonban nem képes haragot tartani, legalábbis hosszú távon. Hiába, ő az élet doktora, időtlen idők óta tanulmányozza, jól ismeri a  különböző teremtményeket - nem kizárólag a tengerben élőket - és olyannak fogadja el őket, amilyenek. 

  Egyetlen dolog az, amivel képtelen szembesülni: a regény talán leglíraibb jelenetében tengeri csillag gyűjtése közben megtalálja egy lánynak a víz alatt még szebbnek tűnő,  lebegő, szinte élőnek látszó holttestét.

Lucy Schwartz Porcelain című dalának szövege nem annyira,
de hangulata és ez a kép nagyon illik a Kék öbölhöz

 

  A történetet mintegy mitikus szintre emeli az öreg kínai legendás alakja, aki alkonyatkor kerül elő halászeszközeivel, hogy hajnalban eltűnjék háza rejtekében, s  a következő alkonyatig ne is bukkanjon fel.

   Doki életéből azonban hiányzik valami, amely nélkül  egyetlen pocok sem lehet boldog, hát még egy ember: nem, nem  a női társaságról van szó, abból jut neki elég (ahogyan erről az elhúzott függöny láttán barátai minden alkalommal tudomást is szereznek), hanem a szerelemről. De ez már egy másik történet, egy másik regény: a Szerelem Csütörtökre  nagyon kíváncsi vagyok.