Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

 

Az író láthatóan utánajárt a témának,  mégis, a legérdekesebb részekben sikerül túllépnie   a  kutatási  anyagon,  azokat továbbgondolva bele tudja élni  magát egy-egy szituációba, amelyek  természetesen teljesen más megvilágításba kerülnek  egy szociopata kamaszfiú által szemlélve, és egy sor új kérdést vetnek fel az olvasóban.

 

  Pontosan emiatt csalódás a természetfeletti szál belekeverése:  akit érdekel a profilozók munkája, egy-egy érdekesebb bűnűgy felderítése, az elkövető motivációjának feltárása, az komolytalannak és súlytalannak érezheti a történetet emiatt. A kezdeti elkedvetlenedésen azután túllendültem, azt gondolván, hogy a regény önmaga paródiájává válik, és talán ebből még ki lehet hozni valamit. Rémisztőnek ugyanis még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, ezért a thriller besorolást igencsak túlzónak találom. Fantasynak sem nevezném, hiszen a démoni világ kidolgozatlan, hatalmas lyuk tátong a motivációk, miértek és hogyanok helyén. Később pedig a humor is elmarad, sőt, az ifjúsági címkét is levenném róla, és nem a horrorisztikus jelenetek miatt, mert azok nemigen akadnak, még a vérben tocsogás is inkább nevetségességbe fullad.

 

Bár minden nézőpont kérdése, számomra az teszi valóban ijesztővé a regényt, hogy a tizenéves olvasó egy olyan főhőssel azonosul, aki idős embereket bántalmaz, az édesanyjára pedig késsel támad. Mert odáig még rendben van, hogy egy szociopata fiú tipródásait, képzelgéseit olvashatjuk (az ifjúsági besorolás bennem már itt megkérdőjeleződik), de egy adott ponton ez már véres valósággá válik.

  Tisztában vagyok azzal, hogy címke ide vagy oda, ennél sokkal durvább történeteket is kézbe vesznek a gyerekek, és feltehetően attól még senki nem válik sorozatgyilkossá, hogy elolvas egy könyvet róluk. Ugyanakkor, a főhős életkora könnyebbé teszi számukra az érzelmi azonosulást, és melyikünk fejében ne fordultak volna  meg időnként agresszív gondolatok? A kérdés csak az, hogy utat engedünk-e nekik, ha igen, akkor milyen formában. A kamaszok pedig befolyásolhatóak, ha egy viselkedésformát érdekesnek, izgalmasnak találnak, akkor azt szívesen követik, pláne, ha már korábban volt hasonló késztetésük, és azok teret kapnak. (Mi baj lehet, hisz a főszereplő is megúszta, nem?) De semmiképpen sem akarok erkölcscsőszt játszani, a besorolás mindenhatóságában sem hiszek, ahogy az előbb említettem, nem gondolom, hogy ez ilyen egyszerűen működik, csupán a bennem felmerülő kérdőjeleket írtam le.

  Ha már erkölcsi kérdések vizeire eveztem, akkor

nem mehetek el szó nélkül a Dexter-paradoxon mellett. Bár a sorozatot nem nézem, az alapötletetet ismerem, és hiteltelennek tartom.  Miért lenne jobb egy olyan sorozatgyilkos a többinél, aki hozzá hasonlót szemel ki áldozatául?  A válasz ilyenkor mindig az, hogy ezáltal számtalan embert  megment. Mégsem  látom a különbséget, hiszen élevezettel, gyűlölettől fröcsögve  oltja ki mások (legyenek bármilyenek) életét. 
  Ebből az  aspektusból a regény szerintem felülmúlja az előbb említett filmsorozatot: akármilyen furcsán hangzik, a bűnügy lezárása  egészen emberi (a szó pozitív értelmében). Az elkövető motivációjában nagy adag irónia rejlik, és John  az egész helyzetet, beleértve önmagát is, képes kívülről szemlélni és értelmezni. Tulajdonképpen a főszereplő meglátásai a legérdekesebb komponenesi a történetnek, kis túlzással az viszi el  a hátán az egészet.
  Az ügy megoldódik, de John élete egyre komplikáltabb lesz, mindennappjaiba pedig belepillanthatunk két további kötetben is: természetesen trilógiánál nem adhatja alább az író...  Sőt, mozifilm is készült az első részből.

Philip K. Dick: Galaktikus cserépgyógyász

Miért gyógyít valaki cserepeket? Megjavítja, helyrehozza, restaurálja, na de gyógyítani? Márpedig ezen van a hangsúly: miután egy hozzáértő cserépgyógyász kezébe kerül, a kerámia olyan lesz, mint új korában, sérülésnek, hibának nyoma sincs rajta. Jó, jó, de mégis mit szimbolizál a kerámia, és miért olyan fontos meggyógyítani? És ez még csak a kezdet, mert ez a rövid regény tele van kérdésekkel, amelyek azután egyre újabbakat generálnak, míg végül a kérdések útvesztőjében találjuk magunkat.

 A főhőssel együtt elutazunk egy olyan bolygóra, ahol, mint kiderül, a fontos dolgok a tenger mélyén vannak: innen kell egy tudósokból álló csoportnak kiemelnie a Katedrálist. A víz alatt azonban kettő is van belőle: fekete párja szintén a mélyben pihen. Akkor viszont melyiket kell kiemelni? És egyáltalán felszínre kell-e hozni bármit is? A ködlények szerint nem. A Kalendek könyve a tudósokra és a kutatást szervező entitásra, Glimmungra leselkedő veszélyre figyelmeztet: ha megkezdik a munkát, valami elnyeli őket. Márpedig a Kalendek könyve ismeri a jövőt, minden bekövetkezik, ami írva vagyon benne. Vagy másfelől közelítve: a Kalendek írják a jövőt. A végeredmény szempontjából mindegy. Vagy mégsem? Ez csak egy lehetséges jövő a végtelen számú többi közül? Mondhatni a legvalószínűbb a lehetőségek végtelen halmazából? Ebben az esetben mégsem bizonyosság, tehát változtatható.

  A szimbólumok egyértelműen utalnak a tudatalatti birodalmára, az emberi psziché felosztására: ami a felszínen, a tudatunkban jelen van, az csak a jéghegy csúcsa, töredéke annak, amit a tudatalattinkban hordozunk. 
A történet adott pontján pedig kollektív tudattalan tartalmak is képbe kerülnek: a tudóscsoport közös tudattá egyesül, amikor Glimmung elnyeli őket egy időre. S végül nem mindenki akar önállósulni, főszereplőnk azonban igen. Bár a befejezés elég pesszimista konklúziót von le: egyedül vajon milyen eredményre, önálló alkotásra képes?
  A bolygóra érkező társaság változatos képet mutat: zselészerű kinézettől a kagylóformáig minden megtalálható itt, és természetesen mindannyian eltérő módon kommunikálnak. 
A nyelv általi kifejezőképesség, vagy éppen a kifejezés képtelensége már a földi részeknél is megjelenik, a főszereplő ugyanis előszeretettel dobja fel unalmas irodai hétköznapjait egy játékkal. Fordítógéppel lefordítják egy-egy ismert alkotás címét valamilyen nyelvre, azután az ilyen gépek hiányosságai folytán gyakran érdekes megoldások születnek a visszafordítás során.
A világ minden tájáról bekapcsolódnak a játékba az unatkozó irodai dolgozók, és azon agyalnak, hogy minél nehezebben kitalálható címet találjanak az 'ellenfél' számára.

  És akkor még nem beszéltünk bécsi filozófusokról, szimbolikus logikáról vagy éppen Faustról, Goethe művére közvetlen utalás is történik, amellett, hogy az egész történeten átível a toposz. Bár főszereplőnkről volt felesége lesújtó véleménnyel van, valójában igencsak figyelemreméltó intellektussal rendelkezik. Tulajdonképpen ezért nem találja a helyét abban a képzeletbeli jövőben, melyet leginkább a kiüresedés jellemez.
A leghorrorisztikusabb jelenet, amikor önmaga halott másával találkozik az óceán mélyén, aki egy dobozban lakik. Miközben a Föld nevű bolygón élő megfelelője egy dobozban (iroda) tölti napjait. Mert a víz mélyén minden halott, de itt a pusztulás örök és változatlan.